Honművész

Honművész

HONMŰVÉSZ (1833–1841)

Első divatlapunk kiadó-szerkesztője Róthkrepf (1837-től Mátray) Gábor (1797–1875) a Pest megyei Nagykátán született. 1817 és 1830 között Széchenyi István testvére, Lajos pesti, sopronhorpácsi, illetve bécsi házában. Mátray nevelői, majd titkári munkájával a gróf igen elégedett volt, mint azt 1830 októberében kiállított bizonyítványa tanúsítja.

Mátray 33 éves korában vált meg a Széchenyi-háztól, már mint „hites ügyvéd”. A Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségében dolgozott. A biztosabb kenyér reményében – bízva volt gazdája segítségében – megpályázta a Széchényi Könyvtárban megüresedő állást. Kísérlete ezúttal nem sikerült – csak 1846-ban -, más pálya után kellett néznie. 1832-ben, az év elején folyamodást nyújtott be a Helytartótanácshoz egy kizárólag szépirodalmi tartalmú lap megindítása iránt. Mátray az engedélyt megkapta; egyetlen feltétel az volt, hogy a politikát teljesen kizárja lapjából.

A kiadó-szerkesztő előfizetési felhívását az 1833-as év első napján bocsátotta ki. A lap hetenként kétszeri megjelenését ígérte, összesen két ívnyi terjedelemben. 

Az előfizetői felhívás bejelentette, hogy az induló lap elsősorban „a mulattató tárgyakban gyönyörködő magyar ajkú szépnem”-re tekint. Elhatárolta magát a tudománytól és politikától: „csupán csak hasznos időtöltést szerző, s könnyű olvasásra szolgáló munkákkal kedveskednék”. 

1833. április 1-én megindult a Regélő-Honművész. „Mosolygó kisdedként repked a Regélő… mosolyogva örvend születésén, nem sejdítve a talán reá várakozó zivatart, mely békés pályája felé tornyosulni készül s mellyel még vívnia kelletik mi előtt gondtalan csendes létében megerősülhetne. Csak Te, Kedves Haza, bátorságosíthatod őtet e veszély ellen, csak Te nyújthatsz neki erőt, melynek hathatós segedelme a netaláni fergeteggel mérkőzhessék. Nyájasan köszönt meg tehát minden Hazafit a csinos pólyában udvarló Regélő, s midőn kebléből a kellemes tavasz nyíltával tisztelt Olvasójinak kedveskedve illatos ibolyacsokrétát nyújtana, egyszersmind szerény hangon esdeklik nagylelkű jótevőji előtt, hogy őtet a mostohaság vesszeje alá jutni ne engedjék” – fordul olvasóihoz – elsősorban „honunk szebbkeblű asszonyaihoz” – az Előszó. Végül előfizetői türelmét kéri, és utal {I-448.} „lelkes hazánkfijának”, Széchenyi Istvánnak „ama szép jelszavára”, hogy: „idővel a kisded makkból is termő tölgyfa lesz”.

A Regélő-Honművész hetenként kétszer, csütörtökön és vasárnap jelentkezett négy-négy lapon.

1837-től sűrűsödnek a magasabb szerkesztői igény jelei. Valamelyest javult a szépirodalmi anyag (Garay János, Gaál József, Frankenburg Adolf, Beöthy Imre, Obernyik Károly, Tóth Lőrinc, Böszörményi Pál, Matics Imre), nőtt az érdeklődés az irodalom és a hazai élet iránt. Nagyobb hangsúlyt kapott a magyar irodalom.

A Regélő melléklapja, a Honművész – sokáig Garay szerkeszti – „a hasznos időtöltést” szolgálta, míg a Regélő a mulattatást. A Honművész tudósításai nagy szolgálatot tettek az elmaradt, feudális, ipar nélküli országnak. Mindenki számára érthetően és vonzóan mutatták be a fejlett polgári társadalmak gazdagságát és életét, szembeállítva azokat – akaratlanul is – a társadalmi és gazdasági fejlődésből kiesett haza viszonyaival. A Honművész ezzel támogatta a Mátray által tisztelt és elismert Széchenyi gazdasági vállalkozásait, de támogatta azzal is, hogy az általában rövid lélegzetű írásokat tartalmazó és fontos funkciójú Emlékmondások rovatban egy 17 soros Széchenyi-idézetet közölt a munka emberformáló szerepéről: „Munka szüksége. Munkálódnunk s fáradoznunk kell, ha tűrhetlen unalomra s tán életgyűlölésre kárhoztatni nem akarjuk mimagunkat; s belső illetődéssel fogjuk találni, hogy éppen a legsürgetőbb életszükségink kielégítésére ösztönző természetinkből – mely egészen állatok sorába helyez minket – fakadoznak, ha lelkünk reptét nem gátoljuk, az emberiség legszebb, legdicsőbb tettei. Az evés-ivás kínzó szüksége, mely tán egymás ellen fegyverzé vízözön előtti elődinket, a földmívelés bájterjesztő áldásit hozá közünkbe. Lak- és ruhaszükségünk legszebb találmányokra nyújtott alkalmat. Nemünket fenntartani égő vágyásunk a szerelem mennyei érzelmit, annyi halhatlan tettek valódi kútfejét önté szívünkbe, s a házi szerencse boldogító szelídebb melegével a legkínzóbb láng szülöttje! S míg emberlét sorsunk, mindaddig számtalan szükségeink kielégítésére sarkaló természetünk a kegyelmes egek legszebb ajándéka. Ez ösztön varázsolja a természet-szülte állati embert lassanként honja kicsinosult polgárjává, s úgy látszott az isteneknek tetszeni, kik a mindenséget szoros összhangban tartják, hogy éppen, mint imént említém, állati szükségink pótlására célzó éjjeli s nappali törekvésinkből eredjenek a legszebb s minden állati szagtul ment költői emelkedésink, művészeti s mesterségi találmányink.” (1836. II. 680.)

A Honművésznek leginkább méltányolt tevékenysége a magyar színházhoz kapcsolódik. A korban nálunk páratlan törődéssel foglalkozott a színházzal, elsősorban a hazai magyar nyelvű színtársulatokkal. Sokat tett az állandó pesti színház felállításáért, már pusztán azzal is, hogy belesulykolta a Pesten élő nemesség, a magyar nyelvű pesti polgárság, kispolgárság tudatába, hbgy az ország központja nem lehet meg állandó színház nélkül. A lap egyre terebélyesedő beszámolói elsősorban a színészi játékkal foglalkoztak, de szót ejtettek a műsorválasztásról, a szereposztásról, a beszéd- és játékmodorról vagy a jelmezek célszerű megválasztásáról. Fontos a rovat színháztörténeti szerepe: lelkiismeretesen megőrizte az országszerte játszott darabok címét, a színészek nevét. AHonművész javasolta azt is, hogy a színészek kiképzésére hozzanak létre „declamatoriális és muzsikai iskolát” a felállítandó színházak mellett. Ez a rovat is őriz egy-egy történeti kuriózumot: megtudjuk, hogy a nagysikerű „nemzeti historiai drámát”, az András és Béla, avagy Korona és Kardot „T. Kossuth Lajos úr zempléni hazafi alkalmaztatta színpadra” – kevés sikerrel, mert mint a kritikus, Munkácsy János megjegyezte, hiányzik művéből a drámaiság.

A Regélő-Honművész egyetlen polémiája a színházhoz kapcsolódik. Bajza megtámadta a Honművész játékszíni krónikáját a Kritikai Lapokban, igényesebb kritikát kérve számon a laptól. Garay felelt Bajzának, emlékeztetve arra, hogy ők csak tudósítást ígértek a színházi előadásokról és nem bírálatot. Bajza vitamódszere „leckéztető tónjával,” „leereszkedő” modorával, mindent a nyilvánosság előtt szellőztető polémiai kedvével még a szelíd, béketűrő Garayt is további vitára ingerelte volna, ha Mátray nem intette volna le segédjét. Mátray nem kedvelte a „tollharcot”: árt az irodalomnak és neki sem természete.

A Honművész alakította a történelmi tudatot, de nem a nemesi múltszemléletnek megfelelően. Azokat idézte a lap, akik tehetségükkel, értelmükkel vagy kezük munkájával gazdagították az országot. Az sem a véletlen műve, hogy például a Literatúra rovatban a frissen megjelent művek között a legrészletesebb ismertetést a Státus adósságok és státus papírosok (1834) című kötet kapta, mint ahogy az sem, hogy a recenzens arra a fejezetre tért ki, amely a honi hitelt tárgyalta.

A Honművész és a benne kifejezendő koncepció segítette elsősorban Mátrayt, hogy lapját kilenc évig fenntarthassa. Akkor szorult háttérbe, amikor az 1840-es évek elejére a szépirodalom vállalta magára az aktuálisabbá vált, nagyobb népszerűségre {I-454.} jutott gondolatok, a liberális nemesi ellenzék eszméinek továbbsugárzását. Mátray Gábor levonta a következtetést: visszalépett a szerkesztőségtől. 1841 végén bejelentette előfizetőinek, hogy visszavonul, de „felsőbb helyen tétettek lépések, hogy a lapok kiadatása más által folytathassék”. Folytattatott is: 1842. január 1-én indult meg a Regélő-Honművész lapengedélyével a Regélő Pesti Divatlap.

(A magyar sajtó története. ww.mek.oszk.hu)