A vajdasági (szabadkai) színjátszás története és jelene

A vajdasági (szabadkai) színjátszás története és jelene

GEROLD LÁSZLÓ

A vajdasági (szabadkai) színjátszás története és jelene
 

A magyar nyelvű világi színjátszás első nyomai a XIX. század elejére vezetnek vissza, pontosan 1816-ba, amikor – a fellelhető levéltári dokumentumok bizonysága szerint – Szabadkán magyar vándortársulat először játszási engedélyért folyamodott. Ettől kezdve, némi latin, illetve magyar nyelvű iskolai és német nyelvű világi színjátszói előzmény folytatásaként, több-kevesebb folytonossággal beszélhetünk magyar színjátszásról ezen a tájon, amelyet ma Vajdaságnak mondanak.

Szabadka után a XIX. század húszas éveiben Nagybecskereken, majd Zomborban is feltűnnek a magyar színjátszók. A kezdetek tehát az ún. második pesti társulat felbomlása utáni vándorlások koraként ismert időszakhoz köthetők, s ilyképpen mondhatjuk, hogy Bácska és Bánát városai – a harmincas évektől Zentán, Újvidéken, Kanizsán, Nagykikindán, Pancsován, Versecen, Topolyán, Kulán és másutt is tartanak magyar színházi előadásokat – az első világháború befejezésig, amikor megtörténik a határmódosítás és ezek a tájegységek elszakadnak Magyarországtól, egy év százados színházi múlttal, színházi kultúrával rendelkeztek. Egészen más helyzet alakul ki a két világháború között, amikor itt csak műkedvelés volt, lehetett, illetve a második világháború után, amikor először önálló állandó magyar színházak, illetve társulatok alakulnak.

A jugoszláviai magyar színházi kultúra története, amint a fentiekből látszik, három nagy, jellege szerint igen eltérő korszakra osztható, de mindhárom korszakban a legjelentősebb színházi város Szabadka volt. Ez a magyarázata annak, hogy ez alkalommal is elsősorban Szabadka színházi életéről esik szó.

Miután Láng Ádám János társulata 1816-ban Halasról engedélyért folyamodott a városi tanácshoz, Szabadka kedvelt állomáshelye lett a vándortársulatoknak, s a legismertebb igazgatók pályáztak, kértek játszási engedélyt a várostól, amely nem túl bőkezűen, de segítette őket. Szabadka és a város színházát bérlő igazgató között szerződés szabályozta a kötelezettségeket: mivel segíti a város a társulatot s mit köteles ezért a direktor nyújtani.

Az előadásokat a gimnázium dísztermében, 1820-tól a Fekete Sashoz címzett vendégfogadó színelőadások rendezésére alkalmassá tett ebédlőszálájában, majd a Rudics-féle házban tartották, s már a szabadságharc előtt megtették az előkészületeket önálló színházépület építésére. Ezt a politikai események meggátolták, de nem sokkal a szabadságharc leverése után, 1854-ben mégis felépült (a Bach-korszak első kőszínháza!) az 1400 nézőt befogadó szabadkai színház, amely évtizedeken át a város lakosságának legfontosabb szórakozó és találkahelye volt. A színház díszítését és a színpad felszerelését Telepi Györgyre, a Nemzeti Színház ismert díszletfestő, színháztechnikus színészére bízták. Az ünnepi megnyitó a kor szenzációja volt, ahogy ezt Molnár György emlékiratai megőrizték számunkra. A városok, bár anyagi lehetőségeik eléggé és egyre inkább korlátozottak voltak, igyekeztek a tulajdonukban levő színházakat karbantartani s korszerűsíteni, a század végén előbb a gáz-, majd a villanyvilágítást vezették be. 1915-ben a színházban tűz pusztított, és a színészek ettől kezdve hosszabb ideig az épületben levő Pest Szálloda nagytermét vették igénybe.

Szabadka gazdag, módos városnak számított, amely lélekszámban az 1840-es években az ország harmadik városa volt, s ennek a státusnak a város vezetői elsősorban a színház iránt tanúsított figyelmükkel igyekeztek megfelelni. Hogy ez nem sikerült teljes mértékben, annak okát a polgári foglalkozású lakosság kis százalékában kell keresni. A birtokos város támogatta színházát, de inkább státusszimbólumnak tekintette, mint szellemi központnak. Ettől függetlenül azonban Szabadkára a legismertebb vándortársulatok pályáztak, s a legnevezetesebb direktorok nyerték el a színházat – olykor több évre folyamatosan –, mint például Latabár Endre, aki társulatával az 1854-es színházavató műsorát biztosította, Krecsányi Ignác (1877–78), Ditrói Mór (1886–88), Csóka Sándor (1888–93), Pesti Ihász Lajos (1896–1906), Nádasy József (1912–18), de megfordult társulatával Szabadkán Kilényi Dávid, Havi Mihály, Szuper Károly vagy Rakodczay Pál is. A szabadkai színház művészeti vezetői között találjuk Molnár Györgyöt és Paulay Edét, az utóbbi érdeme, hogy az ötvenes években több előadásra megnyerte az akkor Pestről kitiltott Egressy Gábort, aki többek között Hamletet is játszotta a városban. Egressy előtt a közönség láthatta Dérynét, Szerdahelyi Józsefet, Szilágyi Pált, Szentpétery Zsigmondot. Blaha Lujza pályája első állomáshelyei közé tartozott Szabadka, Somlay Artúré pedig Zombor. De játszott a városban Jászai Mari (Kleopátra, Stuart Mária, Medeia, Elektra, Phaedra), Márkus Emília (Júlia), Beregi Oszkár (Romeo). Ha mód lenne rá, a színészi életét Szabadkán kezdő, későbbi ismert pesti művészek hosszú sorát is említhetnénk. Természetesen nem a magyar színjátszás legjelesebbjeinek közreműködése jellemezte a szabadkai, zombori vagy becskereki műsort, hanem az a megbízható színészi középgárda, amelyből kevesen avanzsáltak pesti színésszé, de akik a magyar vidéki színjátszás magas színvonalát szavatolták hosszú évtizedeken át.

A színházi műsor teljes mértékben azonos volt a magyar vidéki városok műsorával, azzal, hogy a század folyamán egymást váltó műsorrétegekbe sorolható művek legteljesebben s a vidéki színjátszás legmagasabb szintjén elsősorban Szabadkán, Zomborban és Becskereken nyertek színpadi formát. Ahogy Bácska és Bánát városainak színpadain fel-feltűntek a legismertebb pesti színészek, ugyanúgy a színházi műsorban helyet kaptak a magyar és világ drámairodalmának legértékesebb művei, Shakespeare, Schiller drámái, Moliere vígjátékai, majd a századforduló táján Ibsen, Rostand, Strindberg, Maeterlinck, Wilde, Zola, Shaw, Hauptmann, Gorkij neve is előfordul a műsorokban. A magyar drámairodalomból viszont Katona, Vörösmarty, Madách (Az embert tragédiáját rövidesen a pesti ősbemutató után már Zomborban, utána pedig Nagykikindán, Zentán, Szabadkán is előadják!), Jókai, Szigligeti, majd pedig Csiky, Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Thury Zoltán, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Szomory Dezső, Bíró Lajos, Heltai Jenő nevével és műveivel találkozunk a műsorról tanúskodó plakátokon vagy hírlapi tudósításokban. (Szabadkáról, Zomborból, Újvidékről, Zentáról, Kikindáról, Becskerekről, Kanizsáról már a harmincas években küldtek színházi tudósításokat, ismertetőket a Honművészbe, amikor pedig a század utolsó harmadában a vidéki hírlapírás gyökeret ver, az újságok rendre hosszan, naponta foglalkoznak a színházzal, az előadásokkal; a századfordulótól önálló színházi lapokat adnak ki.) A színházi műsor az általános országos trendnek megfelelően alakult, vagy a nemzeti múlt iránt tanúsított érdeklődés, vagy a hazafias érzület, vagy pedig (a hatvanas-hetvenes évektől) a szórakoztatás igénye (népszínmű, operett) jellemezte. Nem hagyható talán említés nélkül, hogy módjával ugyan, de fel-feltűnnek a helyi szerzők is (Jámbor Pál, Sziebenburger Károly, Csillag Károly, Molnár Gyula, Lengyel Henrik, Havas Emil), kik műveikkel a helyi színházon kívül legfeljebb a nagyobb és közepes vidéki városok műsorában kaptak helyet, de bemutatóik a helyi viszonyok között eseménynek számítottak, fokozták a színház iránti érdeklődést.

Az első világháborút követően teljesen más helyzetbe került Vajdaság magyar nyelvű színjátszása. Bácska és Bánát a délszláv állam része lett, s hatóságilag tiltották meg a magyarországi társulatok vendégszerepléseit. Ezt pótolandó fejlődött ki a műkedvelő színjátszás hálózata, 1940-re a Jugoszláv Királyság területén nem kevesebb, mint 126 helységben tartottak műkedvelő előadásokat. Ennek a Belgrádtól a kis, eldugott szerémségi vagy szlavóniai helységekig terjedő magyar nyelvű országos színjátszói hálózatnak legjelentősebb állomáshelyei Szabadka, Zombor, Becskerek és Újvidék voltak, ahol egyidejűleg nemcsak több társulat, egylet működött, hanem szinte profi szintű és rangú együttesek tevékenykedtek. Közülük is elsősorban a szabadkai Népkört kell említeni, amely még 1872-ben alakult, de igazi szerephez a két háború közötti évtizedekben jutott. A Népkörben több egykori hivatásos színész mellett igen tehetséges műkedvelő gárda jött össze, akik Garay Béla és Szabó Márton irányításával működtek, közülük többen tagjai lesznek az 1945-ben alakult első önálló társulatnak.

A jugoszláviai magyarság első állandó színháza Szabadkán alakult meg 1945 szeptemberében Vajdasági Magyar Népszínház néven, majd 1951-ben egyesült a helyi horvát színházzal, s azóta Szabadkai Népszínházként működik. Színháznyitó bemutatóként Balázs Béla partizántárgyú színművét, a Boszorkánytáncot vitték színre Pataki László (1916–1999) rendezésében. A társulat tagjai egykori vidéki színészek, tehetséges műkedvelők közül kerültek, mígnem a hetvenes évek kezdetétől előbb Budapesten, majd 1974-től Újvidéken tanulhattak a fiatal jugoszláviai magyar színészek. A szabadkai társulat rövid néhány év alatt az ország legismertebb együttesei közé tartozott, több ízben szerepeltek a Sterija Játékoknevű országos színházi fesztiválon, ahol Romhányi Ibi (1969) és Pataki László (1973) színészi díjban részesült.

A szabadkai színház kezdetben, az ötvenes évekig az akkor divatos sztanyiszlavszkiji iskolán alapuló realista színjátszást művelte, műsorán elsősorban világirodalmi, nem kis számban orosz és jugoszláv klasszikus szerzők művei szerepeltek. Az új társadalmi-politikai körülmények hozta és diktálta szakasz, melyben teljes volt az állami támogatottság, az ötvenes évek közepe táján pályamódosulást szenved. Ekkor országos szinten változás áll be a pénzelésben, a színházak mindinkább önellátásra kényszerültek, a produkciók fokozatosan áruvá lettek, amit el kellett adni, ehhez viszont nélkülözhetetlenné vált a vásárlók ízlésének kielégítése. Tájoló színház esetében, amilyen megalakulásától fogva a szabadkai is, a pénzelésben beállt változás hatványozottan éreztette hatását. Jellege szerint megmaradt népszínháznak, de műsorát és működését nem a nevelő, hanem a szórakoztató feladatok határozták meg. Egyre több operettet, zenés vígjátékot tűznek műsorra. Ez az időszak is mintegy tíz évig tartott. A hatvanas évek közepétől ismét módosul a színház műsorprofilja. Feltűnnek az utóbbi évtizedek modern drámái, Lorca, Brecht, Sartre, Camus, Krleža, Osborne, Dürrenmatt, Frisch, Svarc, Mrožek, Örkény stb. művei. A változás elsősorban Dévics Imre igazgatásával, illetve Virág Mihály (1919–1999) és ifj. Szabó István (1937–1984) rendezői munkájával hozható kapcsolatba. Őket egy végtelenül megbízható, kialakult társulat segítette, melynek tagjai Pataki László, Romhányi Ibi, Fejes György, Szilágyi László, Szabó István, Cs. Szabó Mária, Heck Paula, Tóth Éva színészek (őket követi Árok Ferenc, Jónás Gabriella és Korica Miklós), Petrik Pál díszlet- s Radmila Radojević és Atanacković Anna jelmeztervezők voltak. Előbb a válság jelei mutatkoztak, majd a nyolcvanas évek elején mély művészi válságba került a társulat, melyből azonban csak látszatra sikerült kievickélni. A megmentőként hívott szerb rendező, Ljubiša Ristić irányításával s ál-avantgard előadásai következtében a színház elvesztette népszínházi, tájoló, a kisebbségi kultúra szempontjából pótolhatatlan szerepét, a társulat fokozatosan leépült, az előadások nyelve, stílusa zavaróan eklektikussá lett. Ráadásul a gondatlan, felelőtlen ingatlankezelés következtében a színház épülete és felszerelése is szinte teljes mértékben elpusztult, használhatatlanná vált. Egy ideig előadásokat sem tartottak, majd elsősorban városi támogatással újraszerveződött a szabadkai színházi élet. Előbb Kosztolányi Dezső Színház (vezetője Péter Ferenc) néven alakult egy kísérleti kamaraszínház, majd újjáéledt a Szabadkai Népszínház is (vezetője előbb Jónás Gabriella, majd Kovács Frigyes). Ekkor azonban, mint a jugoszláviai magyar színjátszást, sőt kultúrát általában, a háborúk sodorták kilátástalan helyzetbe. Szabadkán nem volt kellő létszámú társulat, melyre építeni lehetett volna, nem volt rendező, aki irányíthatta volna a társulat újjászerveződését, s munkáját, a közönség is elfordult a színháztól. Végtelenül nehéz és mostoha körülmények között kellett szinte a nulláról kezdeni a munkát. Néhány év alatt azonban az eredmények biztatóak, s úgy tűnik, a nagy múltú szabadkai magyar színjátszás ismét talpra állhat, jóllehet megfelelő színpada még nincs a városnak, a társulat sem teljes, de a közönség ismét pártfogásába vette a társulatot. A színház műsora, bár az előadások színvonala igencsak változó, bátran követi a válságos társadalmi-politikai helyzet alakulását, időszerű, politizáló. Elsősorban Deák Ferenc Határtalanul c. drámájának előadását kell ilyen tekintetben kiemelni.

A szabadkai színház érdeme, hogy színpadot adott a jelentősnek ítélt jugoszláviai magyar drámaírói próbálkozásoknak Deák Ferenc (Áfonyák, Légszomj), Kopeczky László (Don Juan utolsó kalandja), Kvazimodo Braun István (A Magdics-ügy), Tóth Ferenc (Jób) műveivel, az Újvidéki Színházé pedig, hogy segítette Tolnai Ottó műveinek bemutatását (Végeladás, Paripacitrom), melyek mellett említeni kell még Majtényi Mihály A száműzött c. pályadíjnyertes művét, amelyet a Rádiószínház mutatott be.

Szabadkán 1946 óta működik a gyermekszínház, melynek báb- és/vagy élőszínpada van, s előadásait magyar nyelven (is) tartja.

Topolyán tíz éven át, 1949 és 1959 között létezett a Járási Magyar Népszínház, amely előadásait elsősorban a környező kis településeken és a tanyavilágban játszotta. Fontos művelődési missziót teljesített. Műsorán elsősorban szórakoztató igényű előadások szerepeltek, de olykor játszottak Moliere-vígjátékot, Krleža-, Ibsen-, Miller-, Sartre-drámát, sőt a Hamletet is színre vitték. A színházat, melynek vezetője Dimitrijevics Mara volt, jelesebb színészei pedig Nagygellért János, Karna Margit, Süveges Eta, Lőrincz Lajos, Sinkó István voltak, a járások közigazgatási átszervezése után megszüntették. A színészek részben a szabadkai társulathoz, részben Újvidékre a Rádióban működő társulathoz szerződtek.

Az ötvenes években rövid ideig (1953–55 között) volt a zombori és a becskereki színházban magyar társulat.

Az 1945 óta létező, működő szabadkai magyar színház mellett immár leghosszabb korú magyar színház az 1973-ban létrehozott Újvidéki Színház, amelyet kísérletező, kamaraszínházként alapított a város, s amely első bemutatóját 1974 januárjában tartotta, ekkor mutatták be Vajda Tibor rendezésében Örkény István Macskajáték c. művét. A színház, melyet Németh P. István vezetett, műsorán valóban a jugoszláviai színjátszásból kimaradt modern szerzők és műveik kaptak helyet (Weiss, Ödön von Horváth, Albee, Ionesco, Kroetz, Beckett, Arrabal, Pinter, Genet, Jarry, Witkiewicz), legjelentősebb előadásai azonban a Harag György-rendezte Csehov-ciklus (Három nővér, Ványa bácsi, Cseresznyéskert), Édes Anna, a Radoslav Dorić-rendezte Play Srtindberg és Mockinpott úr, a Vajda-rendezte Nem félünk a farkastól, a Ljubomir Draškić-rendezte Játék a kastélyban és Tangó, a Babarczy László-rendezte Liliom és a Székely Gábor-rendezte Tóték. A színház alig két és fél évtizedes élete során a fenti nagy sikerek után már nagy kudarcokat is magáénak tudhat. A háborús körülmények, az általános bizonytalanság az Újvidéki Színház munkáját is megnehezítette, ehhez belső válság járult, s a színház néhány évadon át művészi szempontból alig egzisztált, az utóbbi években kezd ismét magára találni, előadásai érdeklődést keltenek. A színház életképességét bizonyíthatja, hogy előadásaiban néhány év alatt több jelentős színész tűnt fel, mint Bicskei István, Soltis Lajos, Rövid Eleonóra, Daróczi Zsuzsa, akik a már gazdag múlttal rendelkező Romhányi Ibivel, Fejes Györggyel, F. Várady Hajnalkával a színházi sikerek kovácsai lehettek, illetve, hogy a színház merészen, előítéletek nélkül adott bizonyítási lehetőséget a még főiskolások vagy azt éppen elvégzett kezdőknek. Ennek köszönheti, hogy sikerült felülkerekedni az utóbbi évek válságán, az utóbbi évek színésznemzedékeire (Magyar Attila, Mezei Zoltán, Csernik Árpád, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Balázs Áron, Nagypál Gábor, ifj. Szloboda Tibor stb.) építve közelinek látszik a színház művészi újjászületése.

A jugoszláviai magyar színházi élet nélkülözhetetlen tartozéka az 1974-től Újvidéken működő Művészeti Akadémia kétévenként induló színészosztálya, melyeket előbb Pataki László és Virág Mihály, majd Soltis Lajos vezettek, illetve Hernyák György és F. Várady Hajnalka vezetnek, valamint a „főiskola” keretében létesített Tanyaszínház, amely két évtizede minden nyáron majd egy hónapos turnét tart Bácska és Bánát kis, színházi előadást alig vagy sohasem látó falvaiban.

IRODALOM


BARÁCIUS Zoltán: 1992 Mestermutatványok. Virág Mihály színháza, Szabadka.

BARÁCIUS Zoltán:1996 Megkésett rekviem. Színháztörténetünk múltjából, Szabadka.

GARAY Béla: 1953 Az ekhósszekértől a forgószínpadig, Újvidék.

FRANYÓ Zsuzsanna (szerk.): 1994 Az Újvidéki Színház húsz éve, Újvidék.

GEROLD László: 1976 Színház a nézőtérről I. (szerk. Gerold László). Naplók, emlékezések, levelek. Újvidék

GEROLD László: 1983 Színház a nézőtérről, Újvidék

GEROLD László: 1990 Száz év színház. Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században. Újvidék.

GEROLD László: 1998 Drámakalauz. Újvidék.

KÁICH Katalin: 1975 A zombori magyar színművészet története és repertóriuma, Újvidék.

KÁICH Katalin: 1983 Az újvidéki magyar nyelvű színjátszás története és repertórium 1836-1918. Újvidék.

KÁICH Katalin: 1987 A zentai magyar nyelvű színjátszás története és repertóriuma

1833-1918. Újvidék.

KASZA Bálint: 1975 A világi színészet kezdetei Szabadkán. Létünk 1975/5-6.

KASZA Bálint: 1975 A szabadkai iskolai színjátszás története. Üzenet 1975/12.

MOLNÁR György: 1881 Világostól Világosig. Emlékezések II. Arad.

PASTYIK László–GEROLD László: 1970 A Szabadkai Népszínház magyar társulat 1945-1970. Műsor és bibliográfia. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 1970/4.

 

(http://www.sulinet.hu/)