Ivan Antunović: Értekezés a Duna-menti és Tisza-menti bunyevácokról és sokácokról

Ivan Antunović: Értekezés a Duna-menti és Tisza-menti bunyevácokról és sokácokról

Antunović püspök meg volt győződve arról (ahogy minden «nemzetébresztő» politikus a XIX. században), hogy egy kisebbség nemzeti öntudatának megőrzésében, kialakításában fontos szerepet játszik saját múltjának történelmének ismerete. Ezért, noha nem volt történész, szorgos gyűjtőmunka után 1884-ben Bécsben megjelentette a bácskai bunyevácok és sokácok történetét bemutató könyvét: Értekezés a Duna-menti és Tisza-menti bunyevácokról és sokácokról (Razprava o podunavskih i potisanskih Bunjevcih i Šokcih). Antunović könyve nem történettudományi munka, bár számos értékes adatot tartalmaz. A szerző nem titkolt célja a kisebbségi önismeret és ebből fakadó önbecsülés, öntudat növelése, s a dicső múlt felidézése ezt a célt szolgálja. Antunović ugyanakkor a könyvben politikai programot is adott, ami már túlmutat a nyelvi és kulturális jogok megőrzésén. Ez már egy sajátos délszláv egységprogram volt, bár a kalocsai segédpüspök a délszláv kérdés rendezését a magyarokkal megegyezve a Monarchia keretein belül képzelte el. Antunović ekkor, 1884-ben nem foglalt állást a bunyevácok és sokácok nemzeti hovatartozását illetően, legalábbis nem kívánja ráerőltetni olvasóira a horvát népnév használatát, bár nagy hangsúlyt kap könyvében, hogy a bunyevácok horvát etnikai területről származnak: az őshaza, a migrációk és a Horvátországban élő bunyevácok kérdésének nagy teret szentel, s felhívja a bácskai bunyevác olvasók figyelmét arra, hogy nincsenek egyedül a világban, legközelebbi rokonaik Horvátországban élnek. A délszláv egység létrejöttét viszont Antunović csak úgy tudta elképzelni, ha a szerbek visszatérnek a katolikus egyházba.24 Uniós elképzelései nagy felháborodást váltottak ki a szerbek körében. A szerb-bunyevác együttműködés az 1880-as, 1890-es években amúgy sem volt zökkenőmentes. A bunyevácok úgy látták, hogy nyelvi-kulturális jogaikért folytatott küzdelmeikben a szerbek nem támogatják őket.25 Nem tudhatták a bunyevácok, hogy 1882 óta az Obrenovićok Szerbiája és az Osztrák-Magyar Monarchia között titkos egyezmény lépett életbe, amelynek része volt az is, hogy Belgrád a magyarországi szerb kisebbséget önmérsékletre intette és visszafogta erőteljesebb politikai fellépésre irányuló lépéseit. 

     Bár eleinte óvatosan, de Zágráb egyre nagyobb érdeklődést mutatott a bácskai bunyevácok és sokácok ügye iránt. Antunović már korábban is rendszeres kapcsolatban állt Strossmayer gyakovári püspökkel, a horvát politika meghatározó alakjával. A kontaktusok Horvátország és a bácskai bunyevácok között egyre intenzívebbek lettek. A zágrábi Matica hrvatska 1895-től állandó képviselőt tartott Szabadkán, majd az ugyancsak horvátországi Szent Jeromos Horvát Irodalmi Kör (Hrvatsko književno društvo Sv. Jeronima) is megkezdte működését a térségben, s horvátországi folyóiratokat, könyveket terjesztett.26 A bácskai bunyevác értelmiség új generációja a huszadik század elején egyértelműen horvát orientációjúvá vált. A Neven című hetilap 1913-ban kinyilvánította, hogy a bunyevácok a horvát nemzet egyik ágát képezik, de egyben a délszláv egységtörekvések jegyében a szerbekkel való egységet is demonstrálták.27 Így érkezett el az első világháború. A központi hatalmak veresége megváltoztatta a Monarchia belső helyzetét. Zágrábban 1918 októberében megalakult a Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács, melynek munkájában két bácskai bunyevác, Blaško Rajić és Stipa Vojnić-Tunić is részt vett. Még abban az évben november 4-én Zomborban (majd november 10-én Szabadkán) megalakult a Bunyevác-Szerb Nemzeti Tanács, mely a Magyarországtól való különválást képviselte. Nem osztotta azonban ezt a véleményt minden bunyevác politikus, s többen kiváltak a zombori Nemzeti Tanácsból, s november 7-én Ivan Paštrović vezetésével megalakították a Bunyevác Nemzeti Tanácsot, amely a kisebbségi jogok elismerése fejében a bunyevácok Magyarország keretében való maradását propagálta és szorgalmazta.28 November 13. és 15. között szerb csapatok szállták meg a térséget, beleértve a bajai háromszöget is. Bár az értelmiség többsége az 1918 december 1-én kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hívévé szegődött, a bunyevác lakosság zöme idegenkedett a megszálló szerb csapatoktól. A trianoni békeszerződés értelmében Bácska nagyobbik része a délszláv államnak jutott, de a bajai háromszög megmaradt Magyarországnak. A trianoni határ kettévágta a bunyevác kisebbséget. A Magyarországnak meghagyott terület bunyevác értelmiségének zöme a délszláv állam melletti kiállása miatt távozásra kényszerült. A két világháború közötti időszakban a Magyarország mellett hűségesen kitartó Ivan Paštrović, Ivan Petreš, valamint a szántói sokác ügyvéd Mišo Jelić,29 a garai Antun Karagić és még néhányan kísérletet tettek az addig elért eredmények megőrzésére, a kisebbségi kulturális élet újraindítására, de áttörő sikert nem tudtak felmutatni, s a Trianon miatt cseppet sem kisebbségbarát magyarországi politikai légkörben felerősödött a bunyevácok körében az asszimiláció (ugyan a falvakban ez még kevésbé éreztette hatását, de pl. Baja városában ekkor ment végbe a bunyevácság ifjabb generációi körében a nyelvváltás folyamata).

Sokcsevits Dénes:  A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban (részlet)

https://sites.google.com/site/horvatok/bunyev%C3%A1cok.com