Lifka Sándor (1880–1952) emlékezete

Lifka Sándor (1880–1952) emlékezete

Amikor 1919-ben leszerelt a cseh eredetű, osztrák származású, romániai születésű Lifka Sándor Jugoszláviában találta magát. 1920-ban feleségül vette munkatársát és mindenben hű segítőjét, Beck Erzsébetet. Felesége és édesanyja üzemeltette a mozit, ő meg villamossági üzletet nyitott és megalakította az Orient DD nevű filmforgalmazó vállalatot.

Csak a második világháború után vette fel a jugoszláv állampolgárságot. Utolsó éveit Bácsszőlősön töltötte az ottani házában, ápolta szőlejét, gyümölcsösét és saját pénzéből felszerelte a falu első moziját.

Lifka Sándor 1952. november 12-én hunyt el és síremlékén ez áll: A kinematográfia Közép-Európai megismertetője.

Róla is megfeledkezett a város, mely otthonává lett, csak a mozit nevezték még hosszú ideig Lifka-mozinak, bár sokan már nem is tudták miért. Újabban a Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál egyik díját nevezték el róla. Emlékét ezért mégis őrzi valami. Sorsa is más volt, mint Bosnyáké és ő valóban nem igyekezett az „álmok felé”, dokumentumokat hagyott filmszalagon, s abból a kevésből, ami megmaradt, a szakma állítja: mesterien kezelte a felvevőt, bánt az anyaggal. Sajnos életműve nagy része a kapzsiság áldozata lett, de mert érezte, hogy valójában ennek a szerencsétlenségnek az ő hiszékenysége, naivitása az oka, általában kerülte a róla való beszédet. Mert, miután a zágrábi Star Filmforgalmazó raktárában tűz ütött ki s leégett az egész háztömb, 1932-ben a parlament a tűzvédelmi törvényben kimondta: a filmeket megfelelően épített és felszerelt bunkerekben kell tartani, ennek híján el kell őket égetni. Lifkának nem volt bunkerje, de volt az akkori BATÁ-nak. A cégvezetőt kérte meg: őrizné ott filmjeit, amíg maga építi a bunkert. Később az illető letagadta, hogy néki bármit is átadott volna Lifka. Így lett műveiből ragasztóanyag.

Így, ilyen lehetetlen módon mentek tönkre Lifka Sándor ma minden bizonnyal óriási művelődéstörténeti értékeket jelentő szalagjai.

Brenner János szerint Lifka húsz filmje maradt meg, egész véletlen. A törvény meghozatalakor lakásán, valahol fiókokban hevertek elfeledve…

Lifka Sándor újért, érdekesért, szépért lelkesedő ember volt. Szülei vándormúzeuma, s a vándorlások révén vérévé vált az emberek nevelésének, ismerete bővítésének szép szándéka.

Lifka Sándort mindenki csöndes hangú, finom modorú, „igazi úriemberként” írta le. Ritkán emelte fel a hangját, nem volt veszekedő, vitatkozó típus. Nem palástolta el véleményét, ha kérték, de mindig türelmesen meghallgatta másokét. Bárki ismerte, megesküszik rá, hogy az olyan ember, mint ő, anyagilag semmire se viszi, ha nem áll mellette energikus, a realitásokat jól átérző, nagyszerű üzleti érzékű felesége, Lifka Sándorné Beck Erzsébet. Mert Beck Erzsébet alkatrészeket szerzett be a gépek javításához akkor is, amikor az I. világháború idején ilyesmihez nehéz volt hozzájutni.

A mozi személyzete nemcsak azért becsülte nagyra Lifka Sándort, mert alkalmazottai iránt is türelmes, halk szavú volt, mert soha senkit össze nem szidott, s még csak azért sem, mert jól fizetett, hanem mindenekelőtt nagy hozzáértésé, szaktudása miatt. Bár örökké elegánsan öltözve járt-kelt, pillanatok kérdése volt levetni magáról a zakót, lecsavarnia a nyakkendőjét, feltűznie inge ujját, s úgy, ahogy volt, hozzálátnia egy gép megjavításához. Amellett ha csak tehette, maga állt a vetítőkészülék mögé.

Amint láttuk azt is, hogy Lifka Sándor nem elégedett meg azzal, amit a film pillanatnyilag nyújthatott neki. Amikor a vegyigyáros Lumiére testvérek, több pénzükkel és sok munkatársukkal összehozták az igazi filmet, a mozgóképet, Lifka először színezéssel próbált újat hozni: az ő filmje „megszólalt”, s szinkronban dolgozott hang és kép.

És még valamiről örömmel beszélnek Lifka Sándor volt munkatársai, barátai. Sátrai annak idején, mozija is később, ragyogott a rendtől, a tisztaságtól.

Lifka Sándor fölfogásban korrekt, az emberek iránti viszonyában egyszerű, halk szavú, munkájában nyugodt, megfontolt ember volt. Ritkán eredt meg a szava társaságban. Saját gyerekei nem voltak, ezért a II. világháború idején hadiárvákat fogadott örökbe. A politikától távol tartotta magát.

Sajnos, nagyon keveset olvashatunk Lifka Sándorról a filmirodalomban. Sokkal kevesebbet, mint amennyit úttörő, lelkes, népnevelő munkájával kiérdemelt volna. Lenkei Zsigmond A mosolygó mozi 1900-1903. Mozivilág, Budapest: „Lifka Sándor szabadkai, most már suboticai mozitulajdonos. Valamikor nagy szerepet játszott a hazai film- és moziszakmában, ahol a mozi iránti tradicionális családi vonatkozás összefűzte őt egy egész életre a szakmával. Élete párja, kedves felesége, a mi volt kedveltünk, Beck Erzsi, Lifka jobb keze, akinek az egész szakma a kisujjában van, zseniális nő, s tüneményesen ismeri a film és a mozi minden rejtelmeit.”

A Legújabb Kor Lexikona, Sztrazimir Oszkár szerkesztésében (Budapest, 1934) így ír: „Lifka Sándor, a kinematográf feltalálása után és jelenleg is a mozgószínházak egyik leglelkesebb megteremtője Közép-Európában. Született Brassóban, 1880-ban. Középiskoláit, valamint a technikai középiskolát Wienben végezte. Ebben az időben került nyilvánosságra a Lumiére testvérek találmánya, a mozgókép. Helyes ösztönével meglátta a filmben azt a mérhetetlen perspektívát, amit rövidesen elért. Amerikából megrendelte az első gépeket és berendezte Magyarországon Szegeden az első állandó mozit, majd Kassán a városi mozit bérelte. Suboticán 1911-ben (hibás: 1910-ben) nyitotta meg a jelenlegi Lifka mozit. Pécsett 1907-ben nagy aranyérmet, Wienben 1912-ben nagy ezüstérmet nyert. A magy. kir. kereskedelemügyi  miniszter a nagy ezüstéremmel tüntette ki. A háborús évek alatt a hadügyminisztériumhoz tartozó hadisajtó osztályon működött, innen 1918-ban a főhadiszállás az udvarhoz, a mozi vezetőjének nevezte ki.”

A budapesti Filmtörténeti Múzeumban kéziratban fekszik egy könyv, amelyet Lajta Andor A hordozható és sátormozik tündöklése és bukása címmel írt, s ebben a következő olvasható: „Igen ismert volt az egész országban a Lifka-féle „Első magyar vándor mozgóképszínház”, amely a vidéken komoly versenytársa volt a színháznak, a cirkusznak, vagy bármilyen más mutatványos vállalkozásnak.”

Közvetlenül a fölszabadulás után egy kislexikon jelent meg, amely ugyan nem említi Lifka Sándort, de többek között ezt írja: „Filmművészetünk úttörői közé tartozott Milton Manaki, aki már 1905-ben kamerát vett, később részleteket fényképezett a mindennapi életből és az utolsó szultán Bitolába érkezését (1911), a zágrábi Josip Hala 1911-ben fényképezte a Plitvicei vízesést és a sinji alkát…”

Boško Tonkin és Vladeta Lukić Filmlexikonában (Filmski leksikon Bratstvo-jedinstvo, Novi Sad, 1953) a 115. oldalon a következő olvasható: „Aleksandar Lifka, hazánk első mozitulajdonosa (1880–1953). Már 1900-ban beszerezte Európa legelső, Teatar Elektriknek nevezett vándormoziját, amellyel beutazta különféle helyiségeinket, s így Belgrádban, a Kiskalemegdanon is tartott előadást, 1909-ben megnyitotta első állandó moziját Szabadkán. Élete végéig foglalkozott a mozival, mégpedig nemcsak tulajdonosként, hanem operatőrként is. Pathé első kameráinak egyike az ővé volt. Ez a kamera most a filmmúzeumban tekinthető meg.”

Végül tekintsük át röviden, mit mond a Jugoszláv Enciklopédia (Enciklopedija Jugoslavije) ötödik kötetének 95. oldalán a jugoszláv filmről:

1896: Az első filmbemutatók Belgrádban, Zágrábban és Ljubljanában.

1898: Lumiére-ék utazó csoportja Opatijában vihart, Ljubljanában tájat vett fel szalagra.

1903: Stanislav Novorita riportot készit a francia Pathé cégnek.

1904: Egy angol operatőr filmet készít Péter király koronázásáról.

1905: Milton Manaki Bitola környékén filmez.

1906: Megnyílik az első állandó mozi Belgrádban.

1911: Milton Manaki filmre veszi a szultán érkezését Bitolába.

A lexikon Lifka Sándort a két háború közötti idők operatőrei között említi Stanislav Novorita, Bosnyák Ernő és Metod Madura társaságában.

A filmtörténet a bitolai Milton Manakiban tiszteli az első jugoszláv filmszalag készítőjét, mégpedig annak alapján, hogy 1905-ben kamerát vett és fölvételeket készített az életből. Ezek a kockák azonban hozzáférhetetlenek. Egyedül hozzáférhető a szultán Bitolába érkezéséről szóló szalag, amely viszont 1911-ben készült.

Lifka Sándorról tudjuk, hogy 1900-ban vett kamerát, hisz vele Gödöllőn fényképezte Ferenc Józsefet. Ez nem tekinthető jugoszláv filmnek, noha mégis úgy vehető, hogy jugoszláv ember készítette, hiszen Lifka Sándor Szabadkán telepedett meg, utódállamban tehát, s a fölszabadulás után azonnal felvette a jugoszláv állampolgárságot. Azt is tudjuk, hogy Lifka Sándor 1901 óta a mi tájainkat látogatja, a maga állítása szerint mindenütt készített bemutatásra és nem fényképkészítés céljaira szalagot, tehát tudatosan filmezett és nem fényképezett. Azután azt is tudjuk, hogy 1904-ben, tehát Manaki első kamerája előtt egy évvel, új kamerát vett, s vajon megint csak minek vette volna, ha nem azért, hogy filmezzen.

Végül Lifka Sándor filmjeiért az első díjakat 1907-ben kapta, tehát a szalagokat minden logika szerint 1907 előtt kellett készítenie. Mi viszont az első teljes, integrális szalagot a Milton Manakiében tiszteljük, amelyet ő a szultánról 1911-ben forgatott.

Ha tehát közvetve is, mégis bizonyítható: Jugoszlávia első filmese, olyan embere, aki tudatosan, vetítés céljaira készített filmet, nem más, mint a szabadkai Lifka Sándor volt.

Koleszár Csilla: Lifka Sándor élete és munkássága

http://www.zetna.org/